Azt mesélik, Dzsunin régvolt birodalmában a császár közvetlen megbízottjai álruhában járták az országot, hogy igazságot hozzanak az elnyomottaknak, és eltöröljék a helytartói önkényt. Az emberek Angjo Onsinak, Árnybíráknak hívták őket.S bár a birodalom összeomlott, egy magányos Árnybíró máig folytatja magányos útját..
Ennél jobb hangulatadót nehéz írni, így egyszerűen idéztem csak a manga elejéből.
3. történet – A Jodzsin klán
Munszu épp egy várba érkezik, ahol szembesül vele, hogy a legtöbb katona élet és halál között lebeg, valamint elég nagy fejetlenség uralkodik. Miután meglátják, hogy lőfegyver van nála hírtelen megtámadják, ám miután tisztázódik, hogy árnybíró, elengedik. Hamar felbukkan az ellenség, aki háborgatja a vár népét, a Jodzsin klán. A helytartó viszont zöldfülű és nem ért a csatához, így szinte biztosan el fog esni a vár és fejek fognak hullani, azonban Munszun ha mások életének árán is, meg akarja úszni.
Hasonló stílusú ez, mint az első kötetben a prológus. Egy átlagos kalandot ismerhetünk meg főhősünk vándorlásából. Természetesen itt is van elég erős csavar és megdöbbenés is. Valamint Szandó kicsit aranyosabb oldaláról is kapunk egy piciny bemutatást.
4. történet – A démoni köd völgye
Munszu át szeretne kelni egy hídon, ám Szandó ellenkezik. Összevesznek, majd Szandó elindul a térképpel, hogy megkerülje a hegyet. Főhősünk azonban makacs és végül átkel a hídon és furcsa dolgot tapasztal. Egy lány rohan feléje segítséget kérve, miszerint üldözi egy tigris, azonban amikor eloszlik a köd egy ember áll ott és „róka-szukának” nevezi a lányt.
Ahogy a történet végén lévő magyarázat is írja, ez a történet azért készült, hogy dinamikus mozgásokat láthassunk Szandótól. Miként is képes ő harcolni, és picit más oldaláról is megismerhettük a két főszereplőt.
5. történet – Mandragóra
Munszu épp egy fegyverkereskedővel üzérkedik. Miután beszerzett pár értékes masinát megidézi fantomseregét és félholtra vereti a kereskedőt, közben azonban feltűnik egy fiú, aki a segítségét kéri. Egy szigetről jött, ahol az emberek egy titokzatos orvos feltámasztja a halálból, mondhatni csodát tesz. A fiú azonban egy éjjel látta, hogy a mesternek fekete szárnyai és démoni tekintete van. Munszu, egy bizonyos Adzsite nevet emleget, majd láthatóan idegessé válik. Majd elindulnak a szigetre, hogy leleplezzék a csodát.
Szintén hasonló a felállás, mint az első kötet utolsó történeténél. Itt már komolyabb a téma, több a mondanivaló. Nekem nem igazán tetszik ez, hogy a végén van magyarázat, mert így nem gondolhatok bele azt, amit szeretnék. De akkor is leírom, mennyire vagyunk mi emberek hiúak? Mennyire vágyunk a csodák után, még akkor is, ha cserébe félelemben kell élnünk? Valóban megérné a paradicsomi élet azt, hogy az emberek ne „tiszta szívvel tudjanak az égre nézni”? Ez a történet nagyon elnyerte a tetszésemet, már ezért érdemes volt megvenni a 2. kötetet.
A rajzolásról is muszáj pár szót ejtenem, hiszen láthatóan javult az előző kötethez képest. Részletesebbek és gazdagabbak a környezet ábrázolása, valamint az érzelmek is jobban tükröződnek a karakterekről. Egyes képeknél tisztán lehet látni a sötét gondolatokat, a borús emlékeket.
A karakterek is nagyobb hangsúlyt kaptak már. Több dolgot megtudhattunk Szangó stílusáról is, ami feltétlen pozitív. Valamint most már biztos, hogy Munszu őrült. Olyan húzásai vannak, amelyet bármely kegyetlen tömeggyilkos megirigyelhetne, de mindig kiderül, hogy nem gonosz, sőt, ellenszolgáltatás igénye nélkül segít másokon. Azonban nem az a tipikus főhős és ez így pont remek összhangot ad.
Összességében egyre jobban kezdem élvezni az Árnybíró mangát. Valamint ha ez a tendencia folytatódik, akkor mire a 8. kötetig eljutok, egy remekmű lesz ebből. Egyértelműen erősödött az első kötethez képest. Csak így tovább.
Kapcsolódó bejegyzések:
